ORSZÁGJÁRÓ

Kíváncsi természetű, mozgékony madárka. Kis csapatokban szorgoskodnak a fák tetején. Rovar-és magevők. Szinte folyamatosan hallatják vékony „zi-zi-zi” hangjukat. Fészkeiket különféle anyagokból, mohából, szőrből, pókhálóból építik rendszerint tövises bokrokra. Zuzmóval is  befedik és tollal kibélelik. Hazánkban gyakori madár.

Örökzöld növény. Levélszerű ágai sötétzöldek, tojásdadok, mintegy30mm hosszúak és szúrós hegyűek. Élénkpiros bogyói 10-15 mm átmérőjűek. Európa nagy részén megtalálható. Hazánkban viszont a védett növények közé tartozik. Erdőkben, cserjésekben él.

 Halászmadár

Gyenge szellő borzolta a halastavak vizét, amelyben, ha a felhők mögül időről időre előbukkant a nap, sorra visszatükröződtek a gát mentén álló fűzfák. Idén megkésve, de már zöldbe borultak, és egyikük víz fölé hajló ágán egy szorgos kis függőcinege művészi fészkét építgette. A zacskó alakú remekmű már készen állt, az apró építőmester most a csőszerűen előrenyúló bejáraton dolgozott. Időről időre finom "pszíí" hívogatóját hallatta. Nem messze onnan, egy másik fűzfán a szarkapár magasan, a koronában épített gallyfészkében ilyenkor már tojások lapulnak. A hosszú farkú madár messziről észrevehette, hogy közeledem, mert hangtalanul, lopva szállt el a fészekről, és egy távolabbi fára ülve aggodalmasan kémlelt felém. Megállás nélkül mentem el a fája alatt, ez valószínűleg megnyugtatta, mert visszatekintve láttam, amint egészen alacsonyan, a föld felett repülve közeledik a fészkes fa felé, aztán egy alkalmasnak vélt pillanatban, amikor úgy ítélte, senki sem látja, gyorsan eltűnt tüskés ágakkal borított otthona belsejében. Hűvösek az áprilisi reggelek, és a szarka jól tudja, hogy a tojásoknak nem szabad kihűlniük.

Távcsövemmel a vizet pásztáztam. Nem messze tőlem két búbos vöcsök úszott egymás mellett, fekete színű, páros bóbitájukat felmeresztették, rozsdavörös, feketével szegett gallérjukat kifeszítették, aztán, mintha csak összebeszéltek volna, egyszerre buktak alá, tűntek el a víz alatt. Egyikük néhány másodperc múlva újra előbukkant, párja jóval tovább maradt odalent, és távolabb került ismét a felszínre. A víz felett kormos szerkők csapongtak, a nád sűrűjében bölömbika bummogott, egy hófehér kócsag méltóságteljes szárnycsapásokkal igyekezett a tó egyik oldaláról a másikra.

Követtem a távcsővel, és ekkor a látómezőben váratlanul egy újabb madár jelent meg. Felém repült, majd fordult, és nagy kört írt le a tó felett. Örültem neki, mert az első halászsas volt, amelyet az idei tavaszon látok. Áprilisban vonulnak át hazánkon, visszaútjukon augusztus-szeptemberben lehet találkozni velük. Halakkal élnek, így nem meglepő, hogy mindig a vizek közelében láthatók.

A madár egy újabb kör után megállt a levegőben, és szitálni kezdett, egy helyben lebegve, fejét lefelé fordítva a vizet kémlelte. Hirtelen ereszkedni kezdett, de félúton meggondolta magát, és újra felemelkedett. A hal mélyebbre merülhetett odalent, eltűnt, új zsákmányt kellett keresnie. Sokszor láttam már a halászsast halászat közben, de ez a látvány mindig újra és újra lenyűgöz, egyszerűen nem lehet megunni. A madár közben kissé távolabb került, körözött, de aztán megint észrevehetett valamit, újra szitálni kezdett. Hosszú szárnyaival verdesett, aztán meglódult és előremeresztett karmokkal a vízbe vágott. Félig alámerült, majd szárnyaival tajtékosra verve a vizet nehézkesen újra a levegőbe emelkedett, de karmaiban már ott volt a zsákmány, a csillogó testű, farkával reménytelenül csapkodó hal, amelyet fejjel előre tartva vitt a távolabb sötétlő liget felé. A halászsas ujjainak párnáin tüskeszerű, hegyes szemölcsök vannak, így még a legsikamlósabb testű hal sem menekülhet karmai közül. A madár egyre távolodott, majd a fák közé szállva eltűnt a szemem elől. De el tudtam képzelni, hiszen jó néhányszor láttam már, amint egy száraz ágon ülve, minden falat után körülpillantva, megfontolt mozdulatokkal tépi jól megérdemelt zsákmányát.

(Schmidt E)

 Kerti rozsdafarkú

Április második felében évente egyszer mindig ellátogatok a Budaörs határában fekvő nagy gyümölcsösbe, hogy az Afrikából ebben az időben hazatért kerti rozsdafarkúakat figyelgessem. Mindig örülök, amikor először hallom meg a nyújtott "tyűűű"-vel kezdődő énekstrófákat és látom meg a hófehér homlokával, fekete partedlijével és rozsdavörös alsótestével ékes, könnyed mozgású madarat. A kerti rozsdafarkú a kedvenceim közé tartozik, a hím pedig egyike a legszebb hazai madaraknak.

Gubóvirág

Idén több esős napot követően egy napsütötte reggelen látogattam a gyümölcsfák közé. Bármerre néztem, hófehér és rózsaszín szirmokkal teli ágakat láttam, az utak szegélyére sárga mezőt terített a pitypang, benne mint odavetett kék pettyek ültek a közönséges gubóvirág gömbölyű fejecskéi. Valahol kakukk kiáltott, barátka énekelt, a kopár dombok szegélybokrai között versenyt csattogtak a fülemülék.Az első kerti rozsdafarkút nagyon messziről, a gyümölcsös túlsó feléről hallottam, és hiába kerestem, távcsővel sem tudtam megtalálni. A másodikkal több szerencsém volt. Egy szőlőkarón pillantottam meg, de nyomban utána a rozsdafarkúakra annyira jellemző elegáns mozdulattal a földre szállt, felkapott egy mit sem sejtő pókot, és még ugyanazzal a lendülettel egy másik karóra telepedett, megrezegtette élénk rozsdavörös faroktollait, és várta a felbukkanó következő áldozatot. Talán húszlépésnyire lehetett, a távcső még közelebb hozta. Nem tudtam levenni a szemem róla, egyszerűen gyönyörű volt. Később a jóval egyszerűbb színezetű tojó is megjelent. A hím nyomban feléje repült, és játékos kergetőzésbe kezdtek a szőlőkarók és a gyümölcsfák között. Amikor pedig a tojó eltűnt valamerre, a hím az egyik virágzó cseresznyefa legmagasabb ágának hegyére ült, és fél testével a hófehér szirmok közé süllyedve énekelni kezdett. Sokért nem adtam volna, ha egy közeli fényképet készíthetek róla.

Nem messze, a gyümölcsös szélén, ahol már a dombok kezdődnek, kényelmes dolomitszikla kínálta magát, leültem rá, és onnan figyeltem a madarakat. A hím újra egy szőlőkarón ült, de előkerült a párja is, mindketten a talajon mozduló pókokra, rovarokra lestek. A közelben egy nyaktekercs hangos "vi-vi-vi-vi-vi"-t kiáltott, később, mint valami óriási trópusi pillangó, búbos banka repült a fák között.

Rókalepke

A rókalepkét csak véletlenül vettem észre. A fűből néhány kányazsombor magaslott ki, egyikük levelén, a fehér virágok alatt sütkérezett a tarka pillangó. A szellő néha megmozgatta alatta a levelet, ilyenkor odébb tipegett, hogy szárnyait egyenesen a nap felé tárhassa. Aztán, talán mert a szél erősödött, váratlanul felrepült, és rövid ide-oda libegés után nem kis meglepetésemre a térdemre ült. Olyan otthonosan, mintha ki tudja, hányszor pihent volna már a nadrágomon. Mozdulni sem mertem, nehogy elriasszam. Amikor azonban a rozsdafarkúak a fák között ismét kergetőzni kezdtek, mégis felemeltem a távcsövet. Nagyon lassan, centiméterről centiméterre. A lepke maradt, és a lencsében felbukkanó hím hófehér homlokával és rozsdavörös begyével éppen felém fordult. Fél szemmel a térdemen ülő pillangóra néztem. Ha valaki megkérdezi, nem tudtam volna eldönteni, melyiküknek adnám az első díjat egy képzeletbeli szépségversenyen.

(Schmidt E)

A Csanád- puszta (Csongrád megye) szikesedő gyepén szeptemberben csodálhatjuk meg a 4-8 cm magas vetővirágot. Csak akkor virágoznak (ekkor még nincsenek levelei), ha augusztus végén, szeptember elején megfelelő mennyiségű csapadék esik.

A szántóvető ember hosszú évek során megfigyelte, hogy akkor kell elkezdeni  az őszi gabona vetését, ha a vetővirág a szirmait bontja. Igaz, az országban másutt is (Dunántúli-középhegységben) megtalálható a vetővirág, de a legnagyobb mennyiség Csanád- pusztán nyílik.

Védett növény.

Ha ősszel vagy télen távcsővel a nyakamban a Gellért-hegyre indulok, először néhány percre mindig megállok, még lent, a szállóval szemben. Sokan mások is megcsodálják a valóban impozáns, kicsit törökös épületet, de valószínűleg én vagyok az egyetlen, aki azt figyeli, nem mászkál-e a falakon hajnalmadár valahol. A szálló szerintem nagyszerű hely lenne a piros szárnyú madár számára, a hajnalmadár azonban, úgy tűnik, más véleményen van. Nem jön, én legalábbis ott még sohasem láttam. Máshol viszont már háromszor találkoztunk.

Mindegyik külön élményt jelentett, de a legszebb emlékem mégis az első, 1970. április 25-én Budaörs közelében látott madárhoz fűződik. Akkoriban még minden tavasszal kövirigók énekeltek a fehér sziklákon, és az egyik hamvaskék fejű, rozsdavörös alsótestű hím kedvenc helye az Úthegy egyik kiugró csúcsa volt. A hegy tövében állva éppen őt figyeltem, amikor egy madarász barátommal találkoztam. Beszélgetni kezdtünk, de én közben mindig fel-felnéztem arra a bizonyos sziklára és a rajta flótázó gyönyörű madárra. Egyszer aztán szinte a lélegzetem is elakadt, mert a szikla oldalára egy másik madár érkezett. Lepkékre emlékeztető libbenő mozdulatokkal kutatta a repedéseket néhány arasznyira a kövirigó alatt. Soha nem láttam, de piros szárnyairól nyomban felismertem: hajnalmadár volt. Közben a kövirigó is észrevette, abbahagyta a flótázást, aztán, mert valószínűleg rossz néven vette, hogy a sziklájára tévedt, rézsút feléje vágott. A hajnalmadár megint csak a lepkékre emlékeztető könnyedséggel kerülte ki, aztán továbbrepült, és eltűnt a hegy túlsó oldalán. Rohantam utána, de mire lihegve a tetőre értem, már sehol sem láttam.

Nem kellett soká várnom a következő találkozásra. Madarásznaplóm szerint 1971. október 28-án a Madártani Intézet felé igyekezve, az akkor még közlekedő 63-as villamossal éppen befordultunk a Moszkva térre, amikor egy kisebb madár repült át felettünk. Már akkor gyanús volt, hogy hajnalmadarat látok, de amikor a posta épületére szállt, már nem volt kétségem többé. Sajnos, csak nagyon rövid ideig láthattam, mert a túlsó oldalra kanyarodva eltűnt a szemem elől. Azt követőleg csak több mint tíz évvel később került újra hajnalmadár a távcsövem elé.

Andris fiammal 1984. április 21-én a Badacsony hegyen jártunk, amikor a már elhagyott bányában Andris megpillantotta a piros szárnyfoltú madarat. A meredek sziklafalon keresgélt, minden repedésbe bekukkantott, aztán egy idő után átszállt a kőgörgeteggel határolt szomszédos bányába. Persze utánamentünk, soká kerestük, de eltűnt, nem láttuk többé.

A hajnalmadár csuszka nagyságú madár. Röptében kerekded szárnya, a rajta látható nagy piros mező és a kézevezők fehér foltjai jellemzik. A hím torka a tavaszi nászidőszakban fekete. A magas hegyek lakója, ahol a függőleges sziklafalakon kutat rovarok, pókok és csigák után. Hozzánk ősszel és télen kis számban valószínűleg a szlovák hegyekből érkeznek példányai. Várromokon, kőbányákban, városi épületeken, Esztergomban például a bazilikán lehet szerencsés esetben megfigyelni. Szerencsés esetben, mert én például két alkalommal is órákig keringtem a hatalmas épület körül, hiába. Előző nap még ott látták, aznap sajnos talán valamelyik közeli házon keresgélt. Nem volt szerencsém Szlovákiában sem, amikor 1963-ban egy ott élő magyar barátommal motorkerékpárral barangoltunk a hegyek között. A Dunajec festői völgyében égnek meredő sziklafalakon barátom szerint rendszeresen látható volt, aznap mégis hiába kerestük. Kövirigóval együtt viszont biztosan nem sokan látták. Ezzel vigasztalom magam.

(Schmidt Egon)

 
Repülő drágakő

Így is szokták nevezni a jégmadarat - valóban pazar színei miatt. Európában csak a nálunk is honos faj él, de szerte a világon, elsősorban a trópusokon és szubtrópusokon csaknem száz fajuk fordul elő. Többségük feltűnő, tarka színezetű, de tollaikról a piros és a sárga érdekes módon hiányzik. Vannak kis termetű, alig 10 cm-es, de akadnak jóval nagyobb (40 cm) jégmadarak is.

A trópusokon egyesek a víztől távol, az erdőben élnek, a mi jégdarunkkal viszont csakis folyók, tavak, csatornák, patakok mentén találkozhatunk. Rendszerint sűrűn hallatott, finom "tjii" hangjára figyelünk fel. Alacsonyan, szinte a vízfelszínt érintve repül, azúrkék háta ilyenkor látszik a legszebben. Ha ember bukkan fel a parton, kerülőt tesz, de nyomban utána ismét a víz fölé tér vissza.

A "repülő drágakő" meder fölé hajló száraz ágon, vízbe szúrt karón, a part mentén kikötött csónak orrán üldögélve les apró halakból és vízirovarokból álló zsákmányára. Zsákmányszerzése egészen sajátos. Mozdulatlanul ül, maga alá kémlel, majd amikor megpillant valamit, hosszú csőrével előre a vízbe vágódik. Alámerül, de kisvártatva ezüstösen csillogó kis hallal a csőrében újra felbukkan. Visszaül előbbi leshelyére, kicsit igazgatja, majd jóízűen elnyeli a zsákmányt. A téli Duna mentén többször láttam, amint 8-10 méternyire berepült a folyó fölé, és ott egy helyben lebegve, szitálva próbált zsákmányt keresni. Vizsgálatok szerint tiszta, jól belátható vízben szinte minden próbálkozása eredményes, kifogja kiszemelt áldozatát. Egy alkalommal a tihanyi móló felé vezető út mentén figyeltem egy jégmadarat, amely éppen egy talán 3 cm hosszú halacskát emelt ki a vízből. A parthoz közel vízbe szúrt karó hegyére ült vele, és nagyon elégedettnek látszott. De vagy a hal volt nagyon síkos, vagy a madár egy kissé ügyetlen, mert váratlanul kicsúszott a csőréből, és visszacuppant a vízbe. A jégmadár azonban nem hagyta annyiban a dolgot, azon nyomban utána vágódott, és még a felszínen újra elcsípte, és ezúttal szerencsésen le is nyelte zsákmányát.

A párok áprilisban kezdenek költeni, és a nyár folyamán rendszerint még egyszer nevelnek fiókákat. Meredek partoldalban, löszfalakban 50-100 cm hosszú alagutat vájnak, melynek végében van a tulajdonképpeni költőüreg. Mindkét madár dolgozik, a munka általában egy hétig tart. Hoszszú, erős csőrükkel vagdossák a talajt, a fellazított földet apró piros lábaikkal kaparják maguk mögé, illetve hátrálva a farkukkal tolják kifelé. Fészekanyagot nem hordanak, 6-7 fehér tojásukat az üreg aljára rakják. A körülbelül három hét múlva kikelő fiókák alatt azonban a visszaöklendezett halszálkákból és rovarmaradványokból egyfajta fészek képződik. A szülők 1-2 cm-es halivadékkal etetik őket, amíg körülbelül 25 napos korukban el nem hagyják az üreget.

Az öreg madarak egész évben nálunk maradnak, a fiatalok azonban kóborolnak. Ősszel emellett észak, északkelet felől érkező vonuló példányok is megjelennek vizeinknél. Egy Oroszországban a költési időben meggyűrűzött jégmadár például ugyanazon év novemberében már Decs közelében került ellenőrzésre, kereken 1300 kilométernyire a jelölés helyétől.

(Schmidt Egon)

 Erdei pinty

Díszes, nagyon szépen éneklő madarunk; jókedvében pink-pink-nek hangzó hangokat, röptében pjü-pjü kiáltásokat hallat.

A hím olyan, mintha kékesszürke sapkát viselne: a homloka fekete, feje teteje, nyakszirtje kékes palaszürke. Szeme környéke, pofája világos rozsdabarna, begye és melle vörhenyes. Dolmánya vörhenyesbarna, farcsíkja élénk sárgászöld.  Szárnyán a színek csíkokban váltakoznak: a középső szárnyfedőtollak fehérek, a két szélső kormánytoll csaknem fehér, a többi szürke.

A tojó nem visel ilyen színes tollruhát.

A Kárpát-medencében rendszeres fészkelő. Hazánkban védett madár. Erdőkben, ligetekben és gyümölcsösökben él. Eszmei értéke 100 000  forint.

Réti szegfű

A száraz, hegyi kaszálórétek, pusztafüves lejtők ékessége a védett, réti szegfű. Határozóbélyegnek számít, hogy lilásrózsaszín szirmainak tövén sötétebb, bíborszínű gyűrűt találunk, a szirmokat pedig fehér színű pettyek szeplőzik. Júniustól egészen szeptemberig virágzik. Van aki katonaszegfű néven ismeri.

Sárga ibolya

Öt- húsz centiméter magas évelő növény. Május- júniusban virágzik. Hazánkban  a Bükk hegységben él. Védett növény, eszmei értéke 10 000 forint.